Havas Harcsák!

Március végét írjuk. A vizeink még épp, hogy csak kiengedtek a tél fogságából, nemrég olvadt el az utolsó jégréteg is a tavainkon. Ez egy fanatikus harcsahorgásznak már pont elég, hogy megtegye az első lépéseket kedvencei megfogására. Habár a víz hőmérséklete még a a legmelegebb részeken is csak 5-7 fok volt, én már a vízen voltam.

Végre Pisti barátomnak is volt annyi szabadideje, hogy el tudtam csalni harcsázni. Persze nem sokat kellett győzködni, hamar rábólintott, a meghívásra!

Nézve az időjárás előrejelzést láttam, hogy szombatra erőteljes melegfront érkezik, és egész napra napsütéses időt jósoltak. Már pár napja olvadt a megmaradt hó, és tudtuk, hogy ez emelni fog a  tó vízszintjén. 

Legnagyobb megdöbbenésünkre, a tározó vízszintje, jóval a megszokott vízállás alatt volt. A halőrökkel való gyors szóváltás után kiderült, hogy a Zagyva árterében és a Mátrában elolvadó rengeteg hó miatt, már előre leengedtek a vízszintből, és készültek az áradásra. A kisebb víztérbe összeszoruló halak miatt, a pergetést is letiltották. Mi persze, 1-1 harcsázóbottal és pergetőbotokkal készültünk. A pergetőbotokat ott is hagytuk a kocsiban, de, mint utólag kiderült jobb is volt, hogy minden figyelmünkkel a harcsákra összpontosíthattunk. 

Szeretek korán hajnalban kiérni, mert a legtöbb harcsára utaló jelet ilyenkor tudom megfigyelni. Ahogy eveztünk befelé, néhány apró buborékra lettem figyelmes az egyik helyen. Ezek árulkodó jelek, mindig nagy jelentőséget tulajdonítok nekik, mert a legtöbb harcsámat így találom meg. Hajnali forgásaikkal, a gyomortartalom igazításával, vagy csak nappali fekvőhelyükre való mozgásukkal, gyakran elárulják jelenlétüket. Általában, ha egy ilyen jelet látok, azonnal átállok arra helyre és megpróbálok pontosan a buborékok helyére dobni. Ha egy órán belül nincs kapásom, helyet változtatok, mert azt tapasztaltam, hogyha ott a harcsa és éhes, fél óra is elég ahhoz, hogy megtalálja a számára felkínált csalit. Tavasszal és ősszel mindig puhatestű csalikat teszek a horogra. Számomra ezek sokkal eredményesebbek, mint bármilyen élőhalas módszer. Kedvenceim a harmatgiliszták, amiket sötétben egy piros fényű fejlámpával gyűjtök, a nedves fűben. Most is így tettem, már 2 nappal a horgászat előtt, összeszedtem egy vödörnyi gilisztát. Mindkét botot., könnyű úszós módszerrel szereltük. Azt figyeltem meg, hogy a 20-40gr körüli finom úszókkal sokkal jobban észrevehetőek a finomabb kapások, mint a durung 100-200gr teherbírású úszókkal. Évek óta már csak hármas horgokat alkalmazok, megszámlálhatatlanul több kapást, tudtam halra váltani, mint amikor még nagy egyes horgokat használtam. 

Az úszók a helyükön várták a kapásokat. Lassan feloszlott a hajnali köd és kisütött a nap, ami rövid idő alatt felolvasztotta a környék havas dombjait. Órák teltek, el kapás nélkül, pedig több helyen is bedobtuk gilisztával csalizott horgainkat. Az egyik pillanatban nem messze tőlünk megpillantottam egy diónyi buborékot, majd később még kettőt. Szerencsém volt, mert Maconkán ritka a szélcsend, de ezen a napon egész idő alatt tükörvízben horgásztunk. Nem tétlenkedtünk, azonnal átálltunk arra a helyre, mert biztos voltam benne, hogy harcsák lesznek ott. A bedobást követően 5-10 percet várhattunk, mikor Pisti úszója lassan, de határozottan elmerült.

Megvan!

A kemény bevágás után megállt a bot a kezében, mintha egy fába akadt volna a horog. A harcsa lassan, komótosan megindult és a mederben úszott végig. Az erős felszerelés negyed óra múlva megadásra kényszerítette a hatalmas halat. "Kesztyűs kézzel" vártam és az első lehetőségnél megragadtam az állát, majd együtt a csónakba fordítottuk az öreg bajszost! Nagyon boldogok voltunk, mert Pisti ekkor fogta eddig legnagyobb harcsáját. A súlyát nem mértük, mert ebben a hideg időben megpróbáltuk, minél gyorsabban visszahelyezni a vízbe. Pár képet készítettünk, és boldogan engedtük vissza a halat!

Nem is olyan egyszerű fogást találni!

C&R

 Ezután felgyorsultak az események, mert amint visszadobtam szinte azonnal akasztottam egy harcsát én is.  Ez az előző kistestvére volt, de azért ígyis szépen megdolgoztatta a botot.

"Szépen megdolgoztatta a botot"

"Havas harcsa"

 Ez a hely adott még egy méter körüli harcsát, aztán csend következett. Egy óra múlva átálltunk még egy kisebb gödörhöz, ahol már az előző évben is fogtam pár harcsát. Csodálatos napsütés volt, élveztük a tavasz első napsugarait. A nap legrosszabb eseménye ezután következett. Lemerült a fényképezőgép és sajnos több képet nem tudtunk készíteni. Pedig ez a gödör még tartogatott harcsákat, sőt itt fogtuk meg a nap legnagyobb halát. Fantasztikus horgászatban volt részünk, soha nem volt még ennyi kapásban részem! Összesen 7 harcsát fogtunk ezen a napon, a legkisebb is nagyobb volt, mint 10 kg a legnagyobb pedig, 45 kg körüli lehetett! Minden hal visszanyerte szabadságát, miután a fényképező gépünk is lemerült, a nagyobbakat már a csónakba sem emeltük be, hanem még a vízben megszabadítottuk őket a horogtól, és azonnal úszhattak tovább.

Hogy miért is táplálkoztak ilyen intenzíven ? Hiába a hideg idő, ha több körülmény is tökéletesnek mondható volt. A hosszú hideg tél után, ez volt az első nap amikor nagyon erős melegfront érkezett ami már alapjában véve meghozhatta az étvágyukat. A vízszint gyors csökkentése és a hideg vízhőmérséklet miatt valószínűleg, újra összebandáztak, valamint aznap már enyhén érzékelhető volt a Zagyva áradása, ami folyamatosan hozta be a koszos vizet a tározóba. Ezek a körülmények együttesen, járulhattak hozzá ehhez a nem mindennapi fogáshoz.
Másnap reggel újból a vízen voltam, de már hiába! Megérkezett az áradás, ami egy méterrel megemelte a tó vízszintjét és egy hidegfrontnak köszönhetően egész napos esőzés jött. Az előző napi helyeken mozdításom sem volt, az esőt megunva hazafelé vettem az irányt és még mindig az előző napi harcsákon gondolkoztam.
Zárásként, annyit kívánok mindenkinek, hogy egyszer az életben legyen része egy hasonló horgászatban, mert azt garantáltan soha nem fogja elfelejteni, és ne feledjétek a harcsáknak a vízben a helyük! :)

Áronnál vendégeskedtünk!

 17kg

Megérdemli a szabadságot

 Érintetlen környezet

Nem várt vendég, halszeletre

Egy harcsafogó verseny története

2013-ban döntöttünk úgy először Viktor barátommal, hogy benevezünk egy harcsafogó versenyre. Úgy gondoltuk mindketten rendelkezünk már kellő tapasztalattal, ahhoz, hogy megmérettessük magunkat, pár fanatikus harcsa horgásszal. Ehhez elsőnek egy kis nevezési díjú versenyt néztünk ki, a lakhelyemhez közel eső Komravölgyi-víztározón. A tavon már párszor pergettem korábban, süllőkre, de még harcsára sosem horgásztam ott, ezért is egy újabb kihívásként tekintettünk a versenyre. Tudtuk, hogy nem lesz könnyű feladat megfogni egy idegen, szinte teljesen ismeretlen vízen kedvenc halainkat. Hallottuk, hogy az elmúlt 2-3 évben egyre többen akaszkodtak össze jobb harcsákkal, ezért bizakodva néztünk a verseny elébe. A verseny előtti napok a felszerelés elrendezésével teltek, beszereztük a csalikat, és a biztonság kedvéért vittünk magunkkal 2 vödör kishalat, ami utólag kiderült, jó döntés volt.

A verseny reggelén már nagyon izgatottak voltunk, kíváncsian vártuk, hogy milyen lesz az első harcsás versenyünk. A reggeli gyülekezőt követően a megnyitó következett, felhívták mindenki figyelmét egy a versenykiírásban leírt mondatra, miszerint minden kifogott harcsát a tó területéről el kell vinni. Páran „vicceltek” is, hogy azonnal el kell vágni a torkát, és ki kell véreztetni őket. Először mosolyogtunk rajta, mint utólag kiderült, ezen nem volt mit mosolyogni, mert nem vicceltek! A verseny célja az, hogy „kiirtsák” a harcsát a tóból, mert óriási kárt okoz a nemes halállományban. Ebbe a régóta vitatott kérdésbe, jobbnak láttuk nem belemenni mélyebben, hiszen akinek egy kis fogalma is van a harcsázásról, tudja, hogy nem a pontyokkal és süllőkkel fog táplálkozni a harcsa, ha óriási mennyiségű dévér és küsz állománnyal rendelkezik a tározó, a millió rákról nem is beszélve. Kérdeztük is egymástól, hogy mi lesz, ha mégis egy nagy harcsát sikerül fognunk?!  Mert, hogy megölni nem fogjuk az biztos…

A nevezési sorrend szerint húztak a csapatok. Mi, mivel már a verseny kiírás napján neveztünk, elsőként húzhattunk. Sikerült az 1-es, azaz a völgyzáró gát melletti legelső helyet húznom.

"A mi helyünk"

 A csapatokat a tónak a műúttól távolabb eső oldalán helyezték el, nagyjából itt a legelső helyen található a tó legmélyebb pontja ami vízállástól függően, 16-20m mélységű. A gát oldala meredeken lejt, csak itt, illetve a melletünk lévő kis öbölben találtunk kisebb 2-4m-es vizet. Úgy gondoltuk, éjszaka ide fognak feljönni, táplálkozni a harcsák a nagy mélységből, mivel itt egész nap láttuk a keszegek mozgását és elég erős szél is fújt, pontosan a gát irányába, ami a békéshalakat is egyenesen ebbe az irányba nyomta. A verseny délelőtt kezdődött, de a nappal teljesen eredménytelenül telt, pedig bíztunk benne, hogy kisebb harcsák mutatnak valami érdeklődést a puhatestű csalik iránt. Sötétedés előtt, két élőhalas szerelést húztunk be a sekélyebb helyekre, a másik kettővel pedig továbbra is kitartottunk a nadály és a vastaggiliszta mellett a mélyebb vízben. Besötétedett, kezdett megelevenedni a víz, egy két kisebb rablást lehetett hallani, amikor hirtelen a kisebbik bergmann csöves boton, egy bő tenyeres bodorka csalira, brutális kapásnak vághatott be Viktor.

 A bevágás után, nagyon kemény küzdelem következett, a harcsa a felszínen védekezett, hatalmasakat csapott a farkával, így próbált megszabadulni a horgoktól. Ezután az öbölben található bokrok irányába próbált menekülni, de szerencsére sikerült innen megfordítani és a nyílt víz felé irányítani. Néhány erőteljes kifutás után sikerült a part közelébe húzni. Addigra én már a melles csizmában, derékig a vízben állva, kesztyűs kézzel vártam, a harcsát. Mintegy negyed órás fárasztás után paskolhattam meg először a fejét. Azonnal láttam, hogy 1,5 méter fölött lesz, de ekkor még a vízből nehezen tudtam saccolni a méreteit. Mikor már tűrte, a simogatást, ráfogtam az alsó állkapcsára és kihúztuk a partra. Első harcsafogó versenyünk és máris egy ilyen hallal hozott minket össze a sors. Az örömünk határtalan volt. Felpányváztuk és a horgászhelyünktől mellett egy hosszú kötéllel kikötöttük, hogy nyugodtan kipihenhesse a fáradalmait, és megnyugodjon a reggeli mérlegelésig. Nagyon bíztunk az éjszaka hátralévő részében, de néhány nagy rablás után feljött a telihold és olyan világosságba borult a tó, hogy a reményeink szertefoszlottak. Éjfél után, befeküdtünk a hálózsákjainkba és hajnalig aludtunk néhány órát. Másnap, körbement a nagy fogás híre a tavon és egyre többen érkeztek megnézni a tekintélyes zsákmányt.

Viktor és a harcsa

 A reggeli mérlegelés hozta az igazi meglepetést, mert a hal méretei felülmúlták számításainkat. A hossza 210cm a súlya pedig 64kg. Új tórekord! Csodás hal, örök emlék számunkra, ám az igazi megpróbáltatások még csak ezután következtek. Egymásra néztünk és mindketten egyre gondoltunk; ez a harcsa tovább fog élni valahol, mi pedig ezért mindent el fogunk követni! Telefonáltunk, körbekérdeztünk sok ismerőst, hova tudnánk esetleg elszállítani ezt a gyönyörű harcsát. Én Maconkán vagyok tag már évek óta, ezért ez volt az első ötlet, hogy talán itt lenne a legjobb helyen, mivel mindössze fél órára található Mihálygergétől és ami még fontosabb, védve vannak a 150cm fölötti harcsák, úgyhogy itt élhet és nőhet is tovább nyugodtan. Szinte egy óra sem telt el mikor először telefonálltam, de már mindenkitől hallottuk vissza, hogy nem akarjuk elvinni a harcsát. Aki már látott igazán irigy embereket tudja, miről beszélek. Látszott a szemükben, hogy ebben a hatalmas halban kizárólag a húst látták! Tudtam, hogy nem lesz egyszerű dolgunk, ha meg akarjuk menteni. Szerencsére megerősítést kaptunk Maconkáról, hogy örömmel látják a halat a tóban! Megbeszéltük a szervezőkkel, hogy mik az igényeink, hogy ezt a halat továbbra is szeretnénk élve látni. Ha nagy nehezen is, de belementek, hiszen mit is tudtak volna tenni, hiszen a hal kifogója rendelkezik a sorsáról.

Eljött a következő éjszaka. Mivel a puhatestűvel csalizott horgainkat, a rákokon kívül semmi sem húzta éjszaka, ezért mindketten úgy döntöttünk, minden botra valamilyen élőhalas szerelést fogunk összeállítani. Jóval sötétedés előtt már a helyükre kerültek, a bergmann csöves, stupekes, és csúszó úszós szerelések. Amennyire rákészültünk az éjszakára, annyira nagy csalódás volt, hogy egyetlen kapást sem sikerült elérnünk. Pedig zengett az öreg harcsák buffanásaitól a vízfelszín, mégis érintetlenül húztuk ki hajnalban a kishalakat. Hajnal 4 körül elkezdett szakadni az eső, így minden holminkat menekítenünk kellett, hogy ne ázzanak el teljesen. Amint megered az eső, minden mozgás abbamaradt a tavon. Reggelre szerencsére abbamaradt az égi áldás, úgyhogy jobbnak is láttuk megkezdeni a pakolást. Ekkor jöttek néhányan készítettek pár jó fotót a harcsánkról. Az egyikük felajánlotta, hogy az ekkora halakat magántavak borsos összegekért átveszik, sőt még tartálykocsit is küldenek a helyszínre. Habár kecsegtető volt az ajánlat, nem akartunk pénzt csinálni a halból, nem tartunk kereskedelmi cikknek egy ekkora állatot, nekünk a legfontosabb szempont, hogy továbbra is élje valahol az életét, így maradt az eredeti terv, Maconkára kerül. Később a helyi egyesület elnökével beszéltem telefonon, mert, az jutott a fülébe, hogy mi már a harcsát eladtuk valamilyen magántónak és ebből húzunk hasznot. Itt telt be nálam a pohár, amikor ezeket a sorokat olyan hangnemben fejezte ki és olyan kötőszavakat használva, ami nem emberhez méltó. Megmondta, hogy az „ Ő tavából nem fogunk profitálni, és innen a halat nem adhatjuk el, vagy különben Ők jönnek, a helyszínen leütik és feldarabolják”. Közben a kocsi már elindult, és mire kiértek a tóhoz véget ért a verseny. A halat egy nagy tartályban sértetlenül sikerült elszállítani és végül új otthonra talált a Maconkai-víztározóban.

Már nincs többé kötél a szájában

 Kemény munka

Még meg is tud fordulni!

Az eredményhirdetésen tovább folytatódtak a problémák. Azzal vártak, hogy hol a harcsa, mert úgy hallották, hogy mégsem vihetjük el. „Sajnos” már későn kezdtek el varillni, mert a kocsi elindult. Mivel a versenyszabályzatban nem volt leírva, semmi erre vonatkozóan, hogy nekünk a harcsát meg kellett volna ölnünk, csupán az, hogy a víztározó területéről el kell szállítani, abszolút nem érezzük magunkat hibásnak, boldogok vagyunk, hogy még mindig él. Összesen 3 harcsát fogtak a csapatok, rajtunk kívül még két 7-8 kg körüli példány zsákmányoltak, így a dobogóra kerülés sorsa kialakult, hiszen csak ez az első 3 csapat fogott halat a verseny során. Valahogy az ebédtől elment az étvágyunk, és az eredményhirdetés után a lehető leghamarabb elindultunk hazafelé.

Nem teljes az örömünk

 Ám ekkor egy végső csapásként megjött a „Kedves Elnök” és közölte, hogy itt soha többé nem akar minket látni és kitilt bennünket a tóról! Nem volt kedvünk tovább folytatni a telefonon abbamaradt beszélgetésünket, így hátat fordítottunk és inkább elmentünk. Ilyen megaláztatás után, nem hiszem, hogy bárkinek is lenne kedve még egyszer ide eljönni, horgászni. Kérdem én, hogy bűnösök vagyunk-e amiatt, mert nem öltünk meg egy 30-40 éves halat, ha már választhattunk neki jobb sorsot, mint a halál? Mi tettünk szívességet, hiszen a tározó harcsa állományát szerették volna ritkítani, és a hal nem került vissza a vízbe. Nem kereskedtünk, ugyanis semmilyen pénzösszeget nem kaptunk a halért, ez a puszta tény.

Végül csupán annyit, hogy egyre több ember szemlélete kezd megváltozni és minél inkább tolódnak a „Catch and Release” horgászat felé, amivel hozzájárulhatnak ahhoz, hogy majd egyszer a gyermekeink és unokáink is összeakaszkodhassanak, ilyen vagy hasonló méretű halakkal. Én mindenkinek azt mondom, hogy fogyasszon halat, mert nincs is ennél egészségesebb. Csak egyet vegyünk figyelembe: A Mértékletességet! Ilyen szép halakkal legyünk kíméletesek, készítsünk pár gyönyörű fotót, ami örökké megmarad, majd engedjük vissza, és ha majd ránézünk a képekre eszünkbe fog jutni a fogás és a tény, hogy ez a hal még mindig ott úszkál valahol a vízben.

Annyival zárnám kis irományomat, hogy nyár végén is megrendezésre kerül a Komravölgyi harcsafogó kupa, azonban mi már nem indulhatnánk akkor, sem ha szeretnénk. Bár nem is ajánlanám senkinek, aki egy kicsit is tiszteli a halat és kerüli a problémákat, feszültséget, mert itt ebből garantáltan nem lesz hiány!

Ui: Nagyjából két héttel a maconkai "áthelyezést" követően, egyik barátomnak volt olyan szerencséje, hogy kuttyogatva kifogta ezt a harcsát. Mi sem jelzi jobban, hogy jó élettérre talált és tovább táplálkozik, és remélhetőleg másnak is örömet fog szerez majd!

A képeket készítette: Ormai Gábor

Pergetett meglepetés Maconkán

Nagyon sokat dolgoztam az elmúlt egy hónapban, és sajnos ennek eredményeként alig jutott időm a horgászatra. Már kezdtek elvonási tüneteim lenni, mert két hét is eltelt mire újra kijutottam kedvenceimet keresni. Az is megnyugvást és kikapcsolódást jelentett számomra, ha a vízen lehetek, és végre kiszakadhatok a hétköznapok rohanásaiból. Azonban jó hírek vártak otthon, mert a nagy meleg ellenére nappal pergetve fogták a szebbnél szebb süllőket. Én is rájuk készültem, ezért kevés felszerelést vittem magammal. Csak egy pergető botot és egy úsztatós harcsázót szereltem össze, mert reméltem, hogy a harcsák is étvágyuknál lesznek. Korán terveztem az ébredést, mivel csak a délelőttöt tudtam horgászatra szánni, ezért minél hamarabb a vízparton akartam lenni. A korán keléssel sosincs bajom, főleg ha horgászatról van szó. 

Kellemesen meleg hajnal volt, de a sok felhő miatt inkább bekészítettem az esőruhát. Fél ötkor már eveztem is a jónak vélt helyek felé. Kevesen voltak kint a tónál, a ponty nem evett, ezért a bojlisok közül is alig voltak és csak két csónakossal találkoztam, akik egész éjszaka virrasztottak, azonban a harcsák elkerülték őket. Először a Zagyva régi medrében álltam le ahonnan a mederpartot és a törést is tökéletesen végig tudtam pásztázni a gumihalammal. A másik botra 10-12 piócából álló csokrot tűztem és tőlem távolabb a mederbe dobtam. Gyorsan telt az idő, de semmilyen jelentkező nem akadt, ezért helyet változtattam és a gát előtti iszapos részen folytattam a pergetést. Közben teljesen elsimult a felhőzet és a kezdeti csepergés után, több mint két órás kiadós esőben volt részem. Rendületlenül dobálltam, de továbbra sem volt kapásom, pedig folyamatosan cseréltem a csalikat és pár újabb helyet is megnéztem. Az eső minden csónakos horgászt elzavart, és már csak egyedül maradtam. Amint elállt, azonnal kisütött a nap és fülledt meleg idő lett, eközben 1-2 barátom is megérkezett, akik szintén pergetve próbálkoztak, hasonló sikertelenséggel. Úgy döntöttem átállok a kifolyóhoz, ahol egy kavicsos padon sejtettem a süllőket. Lekaróztam, majd repült is a gumihal a kiszemelt hely felé.

 A beérkezés után vártam, hogy a csalim elérje a feneket, de mielőtt ez megtörtént volna, bődületes erejű rávágást kaptam. Hirtelen annyira meglepett a hal ereje, hogy a bevágásnál teljesen megakadt a bot a kezemben. A hal azonnal megindult és olyan rohamosan vitte a zsinórt, hogy tudtam utána kell mennem. Az egyik kezemben a botot tartottam és félve figyeltem, hogy fogy a zsinórom, a másik kezemmel pedig olyan gyorsan húztam fel a karókat, amilyen gyorsan csak lehetett. A nagy kapkodásban időm sem volt a csónakba visszatenni a karókat, csak lenyomtam az iszapba amennyire lehetett és így indultam a hal nyomába. Már ekkor megfogadtam, hogy ezen túl csak kötéllel fogom magam kikötni, hogy azonnal el tudjam magam oldozni, ha hasonló méretű harcsát akasztok. Ugyanis ekkor már tudtam, hogy jókora harcsával van dolgom, az erejéből és a feljövő buborékokból ítélve, minimum fél mázsásra saccoltam. Először a csónak alatt forgolódott óriási súlyát kihasználva a fenék közelben maradt és komótosan úszott a mélyben. Később érzékelte, hogy így nem tud menekülni, ezért megindult a mederben és vontatta magával a csónakomat. A harcsa megállíthatatlanul robogott végig a tó közepén és a legkisebb jelét sem adta a fáradtságnak. Már több mint fél órája zajlott a küzdelem, amikor először felszín közelbe tudtam húzni, azonban még ekkor sem láttam meg, csak a 1,5 méternyi nyálka árulkodott a méreteiről. Mintegy 300 méternyi „csónakázás” után elértünk a félsziget elé, ahol Boxi barátom pergetett. Mivel háttal ült nekem, nagyon meglepte, hogy néhány méternyire vontatott a közelébe a harcsa, de amint észlelte a helyzetet, segítőkészen felhúzta a karóit, és átült hozzám evezni, ezzel is megkönnyítve a fárasztásomat. A halam egyre több buborékot engedett fel, jelezve ezzel, hogy fárad. Mikor először megpillantottuk a méreteit még jobban remegni kezdtem. Fogtam már hasonló méretű harcsát, azonban fényes nappal egy süllőzésre alkalmas pergető bottal óriási izgalmakat okozott nekem ez a hatalmas állat. Nagyon nehezen tudtam akkora erőt közölni, hogy a felszínre tudjam húzni, de lassan sikerült felfektetni. Közben Boxi felvette a kesztyűt, hogy segítsen a csónakban húzni. Amikor már higgadtan tűrte a fejpaskolást, megmarkolta az állkapcsát. Én azonnal letettem a botot és segítettem a mellúszóinál fogva a csónakba emelni. Ez a pillanat leírhatatlan volt, tudtam, hogy életem eddigi legnagyobb halát sikerült kifognom, ráadásul nem mindennapi körülmények között. A sárgás színei nagyon egyediek voltak, nem hasonlított egyik ezelőtt fogott harcsámra sem. A lehető leggyorsabban eveztem is ki a part irányába, és közben telefonáltam a halőrnek, hogy jöjjenek egy gyors mérlegelésre. A parton sokan összegyűltek megnézni a hatalmas halat. A nagy ponyvába fektettük a harcsát, és ráakasztottuk a mérlegre. A mérleg nyelve 73kg-on állt meg, ami új tórekordnak számít. A hal hossza 227cm volt és 114cm kerületű.

 A boldogságom határtalan volt, de csak pár gyors fotót szerettem volna készíteni a halról, hogy mihamarabb visszaengedhessem. Készítettünk néhány képet, majd bementem a hallal a vízbe. A hosszú egy órásra nyúlt fárasztás minden erejét kivette ezért, az állánál fogva pihentettem, és a kopoltyújába legyeztem a vizet. Több mint fél óra kellett, mire saját erejéből elúszott a kezeim közül. Nagyon jó volt látni, hogy elmerült a mélyben és egy utolsót intett a farkával, így megnyugodva könyveltem el, hogy megadtam az esélyét, hogy minél több horgásznak örömet okozzon még a jövőben. Szerencsére Maconkán, tilalom védi a 150cm-nél nagyobb harcsákat, de arra bíztatok mindenkit, hogy ha megadatik neki a szerencse, hogy összeakad élete halával, akkor is adja meg az esélyt neki a további életre, ha nincs rákényszerítve a visszaengedésére. A harcsahorgászat egyre nagyobb népszerűségnek örvend hazánkban és csak akkor lehetünk továbbra is eredményesek, ha rádöbbenünk, hogy ezek a halak több figyelmet, kíméletes bánásmódot és  kellő védelmet érdemelnek.