Egy harcsafogó verseny története

2013-ban döntöttünk úgy először Viktor barátommal, hogy benevezünk egy harcsafogó versenyre. Úgy gondoltuk mindketten rendelkezünk már kellő tapasztalattal, ahhoz, hogy megmérettessük magunkat, pár fanatikus harcsa horgásszal. Ehhez elsőnek egy kis nevezési díjú versenyt néztünk ki, a lakhelyemhez közel eső Komravölgyi-víztározón. A tavon már párszor pergettem korábban, süllőkre, de még harcsára sosem horgásztam ott, ezért is egy újabb kihívásként tekintettünk a versenyre. Tudtuk, hogy nem lesz könnyű feladat megfogni egy idegen, szinte teljesen ismeretlen vízen kedvenc halainkat. Hallottuk, hogy az elmúlt 2-3 évben egyre többen akaszkodtak össze jobb harcsákkal, ezért bizakodva néztünk a verseny elébe. A verseny előtti napok a felszerelés elrendezésével teltek, beszereztük a csalikat, és a biztonság kedvéért vittünk magunkkal 2 vödör kishalat, ami utólag kiderült, jó döntés volt.

A verseny reggelén már nagyon izgatottak voltunk, kíváncsian vártuk, hogy milyen lesz az első harcsás versenyünk. A reggeli gyülekezőt követően a megnyitó következett, felhívták mindenki figyelmét egy a versenykiírásban leírt mondatra, miszerint minden kifogott harcsát a tó területéről el kell vinni. Páran „vicceltek” is, hogy azonnal el kell vágni a torkát, és ki kell véreztetni őket. Először mosolyogtunk rajta, mint utólag kiderült, ezen nem volt mit mosolyogni, mert nem vicceltek! A verseny célja az, hogy „kiirtsák” a harcsát a tóból, mert óriási kárt okoz a nemes halállományban. Ebbe a régóta vitatott kérdésbe, jobbnak láttuk nem belemenni mélyebben, hiszen akinek egy kis fogalma is van a harcsázásról, tudja, hogy nem a pontyokkal és süllőkkel fog táplálkozni a harcsa, ha óriási mennyiségű dévér és küsz állománnyal rendelkezik a tározó, a millió rákról nem is beszélve. Kérdeztük is egymástól, hogy mi lesz, ha mégis egy nagy harcsát sikerül fognunk?!  Mert, hogy megölni nem fogjuk az biztos…

A nevezési sorrend szerint húztak a csapatok. Mi, mivel már a verseny kiírás napján neveztünk, elsőként húzhattunk. Sikerült az 1-es, azaz a völgyzáró gát melletti legelső helyet húznom.

"A mi helyünk"

 A csapatokat a tónak a műúttól távolabb eső oldalán helyezték el, nagyjából itt a legelső helyen található a tó legmélyebb pontja ami vízállástól függően, 16-20m mélységű. A gát oldala meredeken lejt, csak itt, illetve a melletünk lévő kis öbölben találtunk kisebb 2-4m-es vizet. Úgy gondoltuk, éjszaka ide fognak feljönni, táplálkozni a harcsák a nagy mélységből, mivel itt egész nap láttuk a keszegek mozgását és elég erős szél is fújt, pontosan a gát irányába, ami a békéshalakat is egyenesen ebbe az irányba nyomta. A verseny délelőtt kezdődött, de a nappal teljesen eredménytelenül telt, pedig bíztunk benne, hogy kisebb harcsák mutatnak valami érdeklődést a puhatestű csalik iránt. Sötétedés előtt, két élőhalas szerelést húztunk be a sekélyebb helyekre, a másik kettővel pedig továbbra is kitartottunk a nadály és a vastaggiliszta mellett a mélyebb vízben. Besötétedett, kezdett megelevenedni a víz, egy két kisebb rablást lehetett hallani, amikor hirtelen a kisebbik bergmann csöves boton, egy bő tenyeres bodorka csalira, brutális kapásnak vághatott be Viktor.

 A bevágás után, nagyon kemény küzdelem következett, a harcsa a felszínen védekezett, hatalmasakat csapott a farkával, így próbált megszabadulni a horgoktól. Ezután az öbölben található bokrok irányába próbált menekülni, de szerencsére sikerült innen megfordítani és a nyílt víz felé irányítani. Néhány erőteljes kifutás után sikerült a part közelébe húzni. Addigra én már a melles csizmában, derékig a vízben állva, kesztyűs kézzel vártam, a harcsát. Mintegy negyed órás fárasztás után paskolhattam meg először a fejét. Azonnal láttam, hogy 1,5 méter fölött lesz, de ekkor még a vízből nehezen tudtam saccolni a méreteit. Mikor már tűrte, a simogatást, ráfogtam az alsó állkapcsára és kihúztuk a partra. Első harcsafogó versenyünk és máris egy ilyen hallal hozott minket össze a sors. Az örömünk határtalan volt. Felpányváztuk és a horgászhelyünktől mellett egy hosszú kötéllel kikötöttük, hogy nyugodtan kipihenhesse a fáradalmait, és megnyugodjon a reggeli mérlegelésig. Nagyon bíztunk az éjszaka hátralévő részében, de néhány nagy rablás után feljött a telihold és olyan világosságba borult a tó, hogy a reményeink szertefoszlottak. Éjfél után, befeküdtünk a hálózsákjainkba és hajnalig aludtunk néhány órát. Másnap, körbement a nagy fogás híre a tavon és egyre többen érkeztek megnézni a tekintélyes zsákmányt.

Viktor és a harcsa

 A reggeli mérlegelés hozta az igazi meglepetést, mert a hal méretei felülmúlták számításainkat. A hossza 210cm a súlya pedig 64kg. Új tórekord! Csodás hal, örök emlék számunkra, ám az igazi megpróbáltatások még csak ezután következtek. Egymásra néztünk és mindketten egyre gondoltunk; ez a harcsa tovább fog élni valahol, mi pedig ezért mindent el fogunk követni! Telefonáltunk, körbekérdeztünk sok ismerőst, hova tudnánk esetleg elszállítani ezt a gyönyörű harcsát. Én Maconkán vagyok tag már évek óta, ezért ez volt az első ötlet, hogy talán itt lenne a legjobb helyen, mivel mindössze fél órára található Mihálygergétől és ami még fontosabb, védve vannak a 150cm fölötti harcsák, úgyhogy itt élhet és nőhet is tovább nyugodtan. Szinte egy óra sem telt el mikor először telefonálltam, de már mindenkitől hallottuk vissza, hogy nem akarjuk elvinni a harcsát. Aki már látott igazán irigy embereket tudja, miről beszélek. Látszott a szemükben, hogy ebben a hatalmas halban kizárólag a húst látták! Tudtam, hogy nem lesz egyszerű dolgunk, ha meg akarjuk menteni. Szerencsére megerősítést kaptunk Maconkáról, hogy örömmel látják a halat a tóban! Megbeszéltük a szervezőkkel, hogy mik az igényeink, hogy ezt a halat továbbra is szeretnénk élve látni. Ha nagy nehezen is, de belementek, hiszen mit is tudtak volna tenni, hiszen a hal kifogója rendelkezik a sorsáról.

Eljött a következő éjszaka. Mivel a puhatestűvel csalizott horgainkat, a rákokon kívül semmi sem húzta éjszaka, ezért mindketten úgy döntöttünk, minden botra valamilyen élőhalas szerelést fogunk összeállítani. Jóval sötétedés előtt már a helyükre kerültek, a bergmann csöves, stupekes, és csúszó úszós szerelések. Amennyire rákészültünk az éjszakára, annyira nagy csalódás volt, hogy egyetlen kapást sem sikerült elérnünk. Pedig zengett az öreg harcsák buffanásaitól a vízfelszín, mégis érintetlenül húztuk ki hajnalban a kishalakat. Hajnal 4 körül elkezdett szakadni az eső, így minden holminkat menekítenünk kellett, hogy ne ázzanak el teljesen. Amint megered az eső, minden mozgás abbamaradt a tavon. Reggelre szerencsére abbamaradt az égi áldás, úgyhogy jobbnak is láttuk megkezdeni a pakolást. Ekkor jöttek néhányan készítettek pár jó fotót a harcsánkról. Az egyikük felajánlotta, hogy az ekkora halakat magántavak borsos összegekért átveszik, sőt még tartálykocsit is küldenek a helyszínre. Habár kecsegtető volt az ajánlat, nem akartunk pénzt csinálni a halból, nem tartunk kereskedelmi cikknek egy ekkora állatot, nekünk a legfontosabb szempont, hogy továbbra is élje valahol az életét, így maradt az eredeti terv, Maconkára kerül. Később a helyi egyesület elnökével beszéltem telefonon, mert, az jutott a fülébe, hogy mi már a harcsát eladtuk valamilyen magántónak és ebből húzunk hasznot. Itt telt be nálam a pohár, amikor ezeket a sorokat olyan hangnemben fejezte ki és olyan kötőszavakat használva, ami nem emberhez méltó. Megmondta, hogy az „ Ő tavából nem fogunk profitálni, és innen a halat nem adhatjuk el, vagy különben Ők jönnek, a helyszínen leütik és feldarabolják”. Közben a kocsi már elindult, és mire kiértek a tóhoz véget ért a verseny. A halat egy nagy tartályban sértetlenül sikerült elszállítani és végül új otthonra talált a Maconkai-víztározóban.

Már nincs többé kötél a szájában

 Kemény munka

Még meg is tud fordulni!

Az eredményhirdetésen tovább folytatódtak a problémák. Azzal vártak, hogy hol a harcsa, mert úgy hallották, hogy mégsem vihetjük el. „Sajnos” már későn kezdtek el varillni, mert a kocsi elindult. Mivel a versenyszabályzatban nem volt leírva, semmi erre vonatkozóan, hogy nekünk a harcsát meg kellett volna ölnünk, csupán az, hogy a víztározó területéről el kell szállítani, abszolút nem érezzük magunkat hibásnak, boldogok vagyunk, hogy még mindig él. Összesen 3 harcsát fogtak a csapatok, rajtunk kívül még két 7-8 kg körüli példány zsákmányoltak, így a dobogóra kerülés sorsa kialakult, hiszen csak ez az első 3 csapat fogott halat a verseny során. Valahogy az ebédtől elment az étvágyunk, és az eredményhirdetés után a lehető leghamarabb elindultunk hazafelé.

Nem teljes az örömünk

 Ám ekkor egy végső csapásként megjött a „Kedves Elnök” és közölte, hogy itt soha többé nem akar minket látni és kitilt bennünket a tóról! Nem volt kedvünk tovább folytatni a telefonon abbamaradt beszélgetésünket, így hátat fordítottunk és inkább elmentünk. Ilyen megaláztatás után, nem hiszem, hogy bárkinek is lenne kedve még egyszer ide eljönni, horgászni. Kérdem én, hogy bűnösök vagyunk-e amiatt, mert nem öltünk meg egy 30-40 éves halat, ha már választhattunk neki jobb sorsot, mint a halál? Mi tettünk szívességet, hiszen a tározó harcsa állományát szerették volna ritkítani, és a hal nem került vissza a vízbe. Nem kereskedtünk, ugyanis semmilyen pénzösszeget nem kaptunk a halért, ez a puszta tény.

Végül csupán annyit, hogy egyre több ember szemlélete kezd megváltozni és minél inkább tolódnak a „Catch and Release” horgászat felé, amivel hozzájárulhatnak ahhoz, hogy majd egyszer a gyermekeink és unokáink is összeakaszkodhassanak, ilyen vagy hasonló méretű halakkal. Én mindenkinek azt mondom, hogy fogyasszon halat, mert nincs is ennél egészségesebb. Csak egyet vegyünk figyelembe: A Mértékletességet! Ilyen szép halakkal legyünk kíméletesek, készítsünk pár gyönyörű fotót, ami örökké megmarad, majd engedjük vissza, és ha majd ránézünk a képekre eszünkbe fog jutni a fogás és a tény, hogy ez a hal még mindig ott úszkál valahol a vízben.

Annyival zárnám kis irományomat, hogy nyár végén is megrendezésre kerül a Komravölgyi harcsafogó kupa, azonban mi már nem indulhatnánk akkor, sem ha szeretnénk. Bár nem is ajánlanám senkinek, aki egy kicsit is tiszteli a halat és kerüli a problémákat, feszültséget, mert itt ebből garantáltan nem lesz hiány!

Ui: Nagyjából két héttel a maconkai "áthelyezést" követően, egyik barátomnak volt olyan szerencséje, hogy kuttyogatva kifogta ezt a harcsát. Mi sem jelzi jobban, hogy jó élettérre talált és tovább táplálkozik, és remélhetőleg másnak is örömet fog szerez majd!

A képeket készítette: Ormai Gábor